A Papp László Budapest Sportaréna február 7-én tömve volt a rockzene híveivel és megannyi zenésszel, hiszen végre ellátogatott hozzánk Slash és Myles Kennedy. A koncertet eredetileg a Petőfi Csarnokba hirdették meg, de miután mindössze két hét alatt elfogytak a jegyek, a szervezők áttették az eseményt az Arénába. Három nap múlva az oda szóló állójegyek is elkeltek, így a bulin, mondhatni, teltház volt – csak az ülőhelyek egy része maradt mindössze üresen. De kérdem én, hogyan is lehet ülve kibírni egy Slash-koncertet?

Slash 2010-ben kezdte „szólókarrierjét”, azóta pedig az Alter Bridge nevű zenekarból ismert Myles Kennedy közreműködésével járja a világot, három nagyszerű zenésszel kiegészülve: Todd Kerns basszusgitárossal, Frank Sidoris ritmusgitáron játszik, Brent Fitz pedig a dobokért felelős. A banda 2012-ben jelentette meg Apocalyptic Love című korongját, így a koncert egyfajta lemezbemutatóként is szolgált. Azonban az új album dalai mellett korábbi Slash-szerzemények – Slash’s Snakepit és Velvet Revolver-dalok –, valamint Guns ’n’ Roses-nóták is felcsendültek.

Jómagam jóval kapunyitás után érkeztem, épp amikor már kezdett az előzenekar, a Leander Rising. Azt hiszem, ez a banda jó választás volt „előételnek”, pláne, hogy igen tehetséges zenészekről beszélünk – engem személy szerint Vörös Attila gitáros játéka nyűgözött le legfőképpen! Előzenekarnak lenni mindazonáltal nem feltétlenül hálás feladat, hiszen sokan csak a fő fellépőre kíváncsiak, de a Leander remekül helytállt, meghozták a kedvet a tomboláshoz, és persze, valljuk be, az a banda, amelyik Slash előtt játszhat, tudhat valamit…

Utánuk pontos kezdéssel következett a „főétel”, Slashék muzsikája. Mindenféle show-elem sallangoktól mentes rockbulit hallhattunk, láthattunk, ahol a harmonikus és örömteli együttzenélés, Myles lenyűgöző éneke, előadásmódja, és persze Slash fantasztikus szólói játszották a főszerepet. Már rögtön az első dalnál tudtam, hogy nehéz lesz otthagynom a két óra hosszás koncert után az Arénát, pláne, ráhangolódni majd aztán az alvásra… A fiúk szívvel-lélekkel adagolták nekünk a rock ’n’ rollt, mi pedig minden kezdőakkordnál felszisszentünk, hogy „áá, most sem mehetünk ki egy percre sem a teremből, hiszen már megint egy nagyszerű nóta következik!” És így volt ez végig: ugrálásban, táncolásban nem volt megállás. A setlisten szereplő vérpezsdítő dalok mellett nem is igen lehetett volna… A zenekar olyan jól „összepakolt” szerzeményeket játszott, mint amilyen például a Not For Me, a No More Heroes, a You’re A Lie, az Anastasia vagy a Bad Rain. Az összesen 21 dalból álló lista közé hatásvadász módon és néhol nagy meglepetésünkre bekerültek Guns-slágerek is: Nightrain, Civil War, Rocket Queen, Sweet Child O’mine. Abban talán minden jelenlévő biztos volt, hogy majd a Paradise City-vel zárul a koncert – a tippelés természetesen helyes volt –, de a visszatapsolás után, még a finálé előtt kaptunk egy kis meglepetést is: a Welcome To The Jungle még pluszban gondoskodott arról, hogy a Slash-rajongó végképp azt érezze, pár órát még eltöltene a zenekart hallgatva az Arénában…

Szívem szerint még mindig a koncerten lennék, annyira jól sikerült a buli! Slash lélekben nemigen öregszik, játéka még mindig ugyanolyan szenvedélyes és pontos, mint pályája elején. Sajnálom persze, hogy a régi felállású Guns ’n’ Roses már a múlté, de azt gondolom, azokat a dalokat nagyon jól gondolta újra a Slash–Myles Kennedy páros, az új rock 'n' roll szerzemények pedig önmagukért beszélnek! A népszerű gitáros, úgy látszik, önálló projektjében is ugyanolyan népszerű, Myles Kennedy pedig a spirituszt illetően és hangi adottságokban is remekül kiegészíti őt.

A kémia a zenekar és a közönség között abszolút működött: a banda épp olyan hálás volt a lelkesedésért, az örömujjongásokért, mint amennyire mi a zseniális estéért! Köszönjük, Srácok, reméljük, hamarosan repetázhatunk a rock 'n' roll kurzusból!