A költő az Írók Gazdasági Egyesületének miskolci íróhetére utazott Lillafüredre, és itt találkozott Marton Márta művészettörténésszel, akihez a vers szól. A mindössze 3 napos ismeretségből szerelmi kapcsolat nem született, csak az alábbi gyönyörű sorok:

„Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!”

József Attila akkor egy Szántó Judit nevű nővel élt együtt, aki később visszaemlékezéseiben így írt a történtekről:

„Szombaton hazajött Attila. Lillafüredről kaptam ugyan egy lapot, de mikor beállított, nyugtalanul, futtában megölelt, majd öltözködni kezdett. A levett kabátja zsebéből egy kéziratpapíros fehérlett. Kiemeltem, és olvasni kezdtem. Ő felém fordult és azt mondta: »Hiába olvasod, nem hozzád írtam.« Ez volt a szerelmi Óda. »Gyönyörű – mondtam megsemmisülve. – Értelek Attila. Ez azt jelenti, hogy nem engem szeretsz. Nem baj, elmész, látod, milyen jó, hogy nem köt össze bennünket semmi más.« »Tévedsz – szólt Attila –, nem megyek el. Itt maradok, és végig kell szenvedned azt, amit én szenvedek.«”  

A költő kapcsolata nem volt felhőtlen Szántó Judittal, nemcsak rossz anyagi helyzetük, hanem a nő nehéz természete miatt sem. Közös barátjuk, Kulcsár István Juditot patetikusnak és nagyasszonyosnak jellemezte. „Amikor Attila az Ódát írta, egy alkalmi költői fellelkesedés kapcsolatán, olyan nőhöz, akihez jóformán semmi vágy vagy érzés sem fűzte, Judit lakásomon, társaság közepén arcul ütötte.”

Reményik Zsigmond a Szép Szóban: „A nő, aki hosszú éveken át rombolta nagy költőtársunk öntudatát, kicsinyítette hitét, aki őt nyilvánosság előtt és maga előtt is sokszor megalázta, legyen magtalan, kódorogjon uccákon a festéktől megkopott hajjal, vagy megkopaszodva, ocsmány szájából kihullott fogakkal, szavának eddig is kétes hitelét végleg elveszítve, kifolyt két gonosz szemével.”

A kilátástalan kapcsolatától távol megnyugvást jelenthetett József Attilának az a pár nap, amit Lillafüreden töltött. A vadregényes táj, az ismeretlen és izgalmas nő, ha rövid időre is, de kiszakították őt a rideg valóságból, így tudott megszületni a felejthetetlen mű.

Miskolc-Lillafüreden a Palotaszálló függőkertjében látható Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész József Attilát ábrázoló egészalakos szobra, amelyet a költő születésének 100. évfordulójára állíttattak 2005. április 10-én.

József Attila szoboralakja a Szinva-patak vízesése mellett egy falnak támaszkodva, lehunyt szemmel élvezi a természet hangjait. A mellette lévő falfelületen egy női alakot kirajzolva, az Óda részleteit olvashatjuk:

„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.”

Forrás:

http://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3zsef_Attila

http://www.elmenyekvolgye.hu/lillafured/128-jozsef-attila-szobra

Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés