Szeretem a musicaleket, hiszen mindegyikük hordoz valamiféle ősi értéket, mondanivalót a zeneiségen túl. Titkuk a dallam, a dráma, a szerelem, a humor, a halál és a társadalmi értékrend együttes elegyében és erejében rejlik. Így van ez A nyomorultakkal is, hiszen komoly kérdések, nézetek, érzelmek, társadalmi rétegek feszülnek egymásnak a 19. századi Franciaországban.

A nyomorultak nagyszabású és látványos filmfeldolgozása a híres musicalnek, melyet több mint 60 millióan láttak már a világ 42 országában 21 nyelven, és bemutatásának 27. évében is még mindig sorra dönti a bevételi rekordokat. A musical sikertörténete 1978-ban indult útjára, amikor két francia zeneszerző, Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg nekilátott, hogy feldolgozza Victor Hugo klasszikus regényét.

Az újragondolt musical film változatát ezennel A király beszéde Oscar-díjas rendezője, Tom Hooper jegyzi. Hooper semmit sem hagyott a véletlenre: igazi profi színészeket szerződtetett. Hugh Jackman, Russell Crowe, Anne Hathaway, Amanda Seyfried, Eddie Redmayne, Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen révén ismerhetjük meg újra a világhírű musicalt. A forgatókönyvet pedig a kétszeres Oscar-díjra jelölt William Nicholson (Gladiátor) írta.

A történet középpontjában Jean Valjean és Javert felügyelő örök, egész életen át tartó konfliktusa áll. Valjean 19 évet töltött börtönben egy jelentéktelen bűncselekményért: kenyeret lopott nővére éhező gyermekeinek! Aztán végre feltételesen szabadlábra helyezik. Az emberek bűnözőnek tekintik, menekülnek előle. Bántják, megbélyegzik múltja miatt, így a társadalom perifériájára szorul. A két évtizednyi kényszermunka megkeseredett, mindenből kiábrándult, megtört emberré teszi, gyűlöli a világot és önmagát. Azonban útja során találkozik egy püspökkel, akinek nemes gesztusa megrendíti. Hősünk meghasonlik önmagával és a történtek után elkezd jó útra térni – csakhogy egy korábbi kisebb vétség miatt folyamatosan üldözi az elszánt és hajthatatlan Javert felügyelő.

A filmben tanúi lehetünk annak, hogy miként megy végbe mindkét férfi jellemének fejlődése. Ki vagyok én? – teszi fel énekelve a kérdést többször a film során Jean Valjean, aki fegyencből számkivetett, majd polgármester lesz. Jean Valjean jó ember, a néző -  legalábbis én – együtt szenved, együtt érez, együtt örül vele. Míg a rend őre egy nagyon különleges erkölcsű ember, és sajátos elképzelése van a világról, amelyben jó és gonosz örök harcát vívja. Amikor kiderül, hogy tévedett, vagyis az az ember, akit gonosznak gondolt, valójában jó, Javert összeomlik és öngyilkos lesz.

A musical rajongókat természetesen a parádés szereplőgárda vonzza majd a mozikba: Jean Valjean szerepében az alakításáért Golden Globe-ra jelölt Hugh Jackman látható, aki teljes mértékben hitelesen és átéléssel játssza az életben eltévedt embert. Énektudása azonban már nem annyira meggyőző, mint színészi alakítása. Javert-et Russell Crowe formálja meg, akiknek mély hangjában és karakterének játékában nem találni kivetnivalót. A Fantine-t alakító Anne Hathaway játéka szintén hiteles, hiszen csodálatosan és hihetetlen átéléssel énekli a musical egyik kulcsdalát. Nem csoda tehát, hogy ő is kapott egy Golden Globe-jelölést. Amanda Seyfried játssza Cosette-et, Fantine lányát. A színésznő az egész világot ámulatba ejtette Sophie szerepében a Mamma mia! című filmmusicalben. Jelenléte maga a csoda, a varázslat és a megtestesült báj a filmvásznon. A párját az az Eddie Redmayne alakítja, akit olyan filmekben láthattunk, mint A másik Boleyn lány, A katedrális vagy az Egy hét Marilynnel. Az ő színészi játéka és énektudása igazán kellemes meglepetés a maga romlatlan, fiatal, férfias jellemével. A film mulatságos, groteszk oldalát Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter briliáns alakítása erősíti, akik a Thénardier házaspár bőrébe bújnak.

Miért érdemes megnézni a filmet? Elsősorban azért, mert lenyűgöző az a művészi teljesítmény, képi világ, ahogy megelevenedik előttünk a 19. századi Franciaország, a színészek páratlan alakításáról nem is beszélve. A hangzás, az élőben felvett dalok, az énekelve beszélés és a profi színészi gárda valóban kárpótol bennünket az egy-egy jelenetben leleplezhető számítógépes animációért, amit nem lehet nem észrevenni. Például a film első jelenetében valamint a felügyelő öngyilkos jelenetében is egyértelműen felfedezhető a számítógépes technika. A hűen ábrázolt francia utcák, emberek látványa során viszont az az érzésünk, mintha mi is ott lennénk a filmben, mintha ott élnénk velük abban a hatalmas szegénységben és nyomorban. A befejezéshez közeledve természetesen minden szereplő sorsa beteljesül.

Fotók forrása: imdb.com